Budapest 133 napja

 

Ezen a címen jelentetett meg egy cikket Jean-Noel Grandhomme, a strasbourgi egyetem oktatója a l’Histoire 1999. novemberi számában (24–26. old.). Természetesen az 1919-es Tanácsköztársaságról, tehát évfordulós visszatekintésről van szó. Már az alcím sejteti azt, ami aztán olvasás közben egyértelművé válik: a cikk nem annyira magáról a Tanácsköztársaságról, mint inkább (külföldön is) legismertebb vezetőjéről, Kun Béláról szól.

Az orosz forradalom nyomán, az első világháború végén bekövetkezett lázadások európai összefüggés-rendszerébe helyezve, Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht oldalán mutatja be a magyarországi “forradalmi epizód” legfőbb irányítóját. A rövid életrajzból az tűnik ki, hogy Kun Béla a hivatásos forradalmároknak ahhoz a nemzedékéhez tartozott, amelyik a fennálló politikai rendszerek – a tekintélyelvű monarchiáktól kezdve a demokratikus kormányzatokig – iránti gyűlöletben nőtt fel. Hitték, hogy a zűrzavaros években (1917–1920) elérkezett számukra a “Nagy Alkalom”. Idealizmusuk és a külső körülmények alakulása miatt kudarcot vallott az a kísérletük, hogy országukban tartós rezsimet hozzanak létre. Ezek az emberek később, a Komintern soraiban, a szovjet rendszer legodaadóbb kiszolgálói lettek. Érdemes még megemlíteni Grandhomme-nak azt a megjegyzését, hogy az ifjú Kun nézetei Petőfi nacionalista nézeteiből táplálkoztak.

A magyar olvasó előtt ismertek lévén, éppen csak utalok Kun Béla újságírói és tisztviselői pályájára, világháborús éveire vonatkozó fejtegetéseire.

Magyarországnak, miután a háborús vesztesek oldalára került, el kellett viselnie, hogy a győztesek feldarabolták területét, s hogy az új (utód-)államok a régi Magyarország részein alakultak meg. Ilyen körülmények között kiáltották ki a Magyar Köztársaságot. (Tárgyi tévedések: nem október 31-én, hanem november 16-án, és Károlyi Mihály nem egy tiszta szociáldemokrata kormány élén állt.) A kormány hiába kísérelte meg a román csapatok erdélyi előnyomulásának megállítását. “A hazafiak azt az álmot dédelgették, hogy egy szovjet típusú magyar föderáció keretében továbbra is együtt tarthatják a régi királyság tartományait, és megőrizhetik a magyar elem túlsúlyát.” (25. old.) A március 20-ai szövetségi ultimátumra válaszként Károlyi átadta a hatalmat a “világproletariátusnak”. Ily módon a bolsevik forradalmárok látszólag legálisan szerezték meg a hatalmat. Kun Béla mint hadügyi népbiztos és mint a rendszer “erős embere”, “először a nacionalizmus kártyáját játszotta ki.” (25. old.)

Jelen sorok szerzőjének úgy tűnik, hogy a fentebb ismertetett felfogás nem új, Grandhomme a francia történetírás régi tézisét eleveníti fel. Jóllehet nem vitatható, hogy a Tanácsköztársaság háborújának volt honvédő, “nemzeti” jellege, akárcsak az 1871-es Párizsi Kommünnek, nem szabad megfeledkezni a 133 napos uralom belső feltételeiről sem, amelyeknek a francia szerző kevés figyelmet szentel, ennélfogva egyoldalú következtetésekre jut.

Más vonatkozásban is mutatkozik némi önkényesség a korszak bemutatásában, például “az iskolában a hangsúlyt a kétkezi munkára és az antiklerikális harcra helyezték” (25. old.), s “az ellenzékkel szemben a rendszer váltogatta a “megengedő líraiság” időszakait (amikor az ellenforradalom majdnem nyíltan léphetett fel), a hirtelen és brutális elnyomással.” (25. old.) A tárgyilagosság jegyében hangsúlyozni kívánom, továbbá, hogy a női emancipációt szolgáló intézkedések, továbbá a kultúra terjesztésének adatai kellő méltánylást kapnak a cikkben. Hasonlóképpen helytálló mindaz, ami a Tanácsköztársaságon belüli irányzatok, a leninisták, anarchisták, a nagyon erős szociáldemokraták ellentéteiről, valamint a középosztályok (vélhetően a parasztságnak) a rendszertől való gyors elfordulásáról olvasható.

Az utolsó rész Kun Béláról, mint “a szervilis és buzgó apparátcsik” szimbólumáról szól, aki opportunista irányvonalat képviselve hű maradt Sztálinhoz Trockij, majd Zinovjev elleni harcában, ennek ellenére ő is áldozatává lett a tisztogatásnak. Az SZKP 1956-os kongresszusát, illetve 1967-es rehabilitációját követően itthon a “magyar Leninként” mutatták be.

Érdemes idézni azokat a sorokat, amelyek Kun Béla és az általa képviselt és vezetett politikai szisztéma történelmi helyét jelölik ki. “Megvetendő személy az antikommunista történészek, egyidejűleg a proletár internacionalizmus hőse az 1960–1970-es évek nyugati idealistái számára. Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg mellett a helye a világforradalom szeren-csétlen munkásai között. Az ő Tanácsköztársasága kezdetben egyeseknek mítosz, másoknak a kommunizmus majdnem irracionális terrorjának kezdete. Az utóbbiak egyedül a jobboldali tekintélyuralmi, sőt totalitárius rendszerekben látták a gátat a vörös fertőzéssel szemben. Ennek súlyos következményei lettek egész Közép-Európára nézve a két világháború közti időszakban.” (26. old.)

L’Histoire, 1999. nov. 24–26. p.

Vadász Séndor